Most már bevallhatjuk, nagyon izgultunk, hogyan fogadja a közönség Lengyel Ferenc darabjának, az Ópiumkeringőnek súlyos mondanivalóját, hiszen az előadás Karády Katalin életének vészterhes időszakáról szól, 1944-ről, amikor bebörtönözték, megkínozták, és csak a véletlenen múlt, hogy ki nem végezték.
A közönség az előadás végén állva tapsolt, amelynek egyik oka Pataki Szilvia lenyűgöző teljesítménye – a színésznő 1 óra 45 percen át szünet nélkül mond prózát és énekel a színpadon állva. Ihletett állapot kell ehhez az emberfeletti teljesítményhez. Az állva tapsolás másik oka kétség kívül a Modern Art Orchestra, a zenészek csodálatos partnerei Pataki Szilviának és a szerző-rendező Lengyel Ferencnek – aki új műfajt honosított meg a Magyar Színház nagyszínpadán.
A Dionüszosz Magazin így írt az előadásról:
“Hiába menekülsz. Ez lett a vesztünk. Gyűlölöm a vadvirágos rétet. Holnap ki tudja látsz-e még. Mindig az a perc. Aki az előbbi Karády-dalok jóleső nosztalgiájára vágyik, csalódni fog. A Subicz Gábor által újrahangszerelt számok nem simogatnak, és nem ringatják el a hallgatóikat. A dalok egy párját ritkítóan erős és az elesetteken segíteni kész nő passiójának az állomásait jelentik. Nem kísérnek, a dallamok válnak stációkká. De talán nem is a jól ismert dalok a lényegesek. A monológok alatt is folyamatosan szól a komor zene. Subicz több mint másfél órán(!) át fokozza a muzikális feszültséget. Azt érezzük, hogy most már aztán nincs tovább, és van, mindig van, sőt még baljóslatúbb lesz az eddigieknél is a nyugtalanító muzsika. Pataki Szilvia énekhangja a kétségbeesés altja, amelyben ott lappang az élet feltétlen szeretete.” (Részlet Szekeres Szabolcs kritikájából, a teljes írás itt olvasható.)
Lengyel Ferenc és Pataki Szilvia így vallott az előadásról a főpróbák kezdetén.