Szerette, hogy y van a neve végén, pedig alighanem pontos i-vel született Kispesten 1937-ben. Esztergályos lett volna belőle, annak tanult, ha történetesen nincs otthon tükör a kispesti lakásban. De volt. Fel kellett tűnnie neki, hogy a többi esztergályos tanuló, az osztálytársai nem úgy néznek ki, mint ő. Nem 185 centik, nincs gesztenyebarna, olajos tekintetük és végkép nincsen mélyen zengő baritonuk, igaz, ez utóbit nyilván nem a tükörből vette észre.
Talán szólhattak neki az iskolában, talán vele olvastatták fel a kötelező verseket, megbízták, hogy verset szavaljon Rákosi Mátyás születésnapjára, mert akkortájt történt meg az, hogy a hódító külsejű Szokolay Ottó, immáron a pártszerűtlen y-nal a neve végén jelentkezett a Színművészeti Főiskolára és úgy felvették, mint a szél.
Amikor végzett, vidékre ment Rómeónak, biztos szerelmes lett belé egész Kaposvár. Egy évvel később már Várkonyi Zoltán hívta a Vígszínházba és 1965-ben átszerződött a Nemzetibe. Viharos és üstökösszerű indulás ívelt szépen a Nemzetibe, hogy ott aztán széles medrű pályává szelídüljön. A jóképű, jó svádájú, szép hangú, úrifiúnak inkább látszó kispesti srác nem illet a korszak proletár, svihák, nagypofájú neveletlenjei mellé. Játszott, szerepelt, filmezett, megtörtént vele a szakma, de mire divatja lett volna az úriember megjelenésnek, elmúltak Szokolay Ottó csikóévei és a többi is, sajnos.
Ahogyan az ő idejében szinte mindenki, aki nem lett hűtlen a Nemzetihez, szépen felőrlődött Major Tamás és Marton Endre színházi hatalomról szóló csatáiban. Major mellett a könnyed, vicces, tűzijátékszerű tehetségesek tartottak ki, Marton Endre mellett a nehézléptű, könnyen megbántódók, akik nem okolhatták önmagukat az esztergálásnál is nehezebb színi pályájukért, hiszen egy, esetleg több rendező döntött az életükről, nem feltétlenül ő maguk.
Mire Szokolay Ottó beérkezett a saját divatos és megnyerő fazonjába, szinte el is múlt alóla a Nemzeti Színház, megette a politika, a politikában maguknak helyet kérő színészekkel együtt. Szokolay Ottót végül is a csodálatos melegbarna baritonja tartotta meg, és az a tulajdonsága, hogy a színészi fájdalmáért nem okolt senkit. Tudomásul vette, és ha másképp nem, hát akkor az ország legismertebb hangjává változott. Szinkronstúdiókban töltötte el a fél életét és számos nagynevű Oscar-díjas köszönheti neki, hogy az ő hangjával kerültek közel a magyar nézők szívéhez. Nem tudott úgy taxit rendelni, kávét kérni vagy újságot venni, hogy azonnal ne kapták volna fel a fejüket körülötte az emberek. Szokolay Ottó gyönyörű hangja, alázatos színészi tehetsége, amivel magyarrá változtatta a külföldi kollégákat, most elhallgatott. Hiányozni fog mindenkinek. Kispesten temetik, legyen neki könnyű a csönd.
Szokolay Ottót a Magyar Színház és a Nemzeti Színház saját halottjának tekinti, temetése június 26-án 14.00 órakor lesz a Kispesti Temetőben.
szöveg: serzsi